Téma: A lélek pátyolgatása - kedvenc versek, idézetek, videók, dallamok

[Baszkupapa]

Erdélyi József Árgyelán (Újbátorpuszta, 1896. december 30. – Budapest, 1978. október 4.) Baumgarten-díjas költő (1929, 1931, 1933)

Román apa és magyar anya gyermeke, Nagyszalontán, Déván és Mezőtúron járt iskolába. Az I. világháborúban harcolt az orosz fronton. 1918-tól a debreceni egyetemen jogot tanult, majd Budapesten besorozták vöröskatonának, s a román frontra került.
Első versei 1921-ben a Nyugatban jelentek meg. 1923-tól az Est-lapok munkatársaként dolgozott.

A népi írók jobbszárnyának egyik hangadója volt, a jobboldali radikális ideológia hatása alá került (a nyilas Virradatban megjelentette Solymosi Eszter vére c. versét, és később belépett a Nemzeti Front nevű szélsőjobboldali pártba). A háború alatt is megjelentett antiszemita verseket. 1944-ben Nyugatra menekült, majd Romániában bujkált, 1947-ben önként jelentkezett a román hatóságoknál. Elítélték háborús bűnösként. Szabadulása után (1950) az irodalmi életbe Visszatérés c. verseskötetével tűnt fel ismét 1954-ben.
Évtizedekig élt a Budapest XII. kerületében, a Krisztinavárosban.

„Három éve Ibolyalevél címmel ösztövér verses füzet jelent meg egy addig ismeretlen ifjú költőtől. A huszonnégy, többnyire kurta, igen sokszor népdalszerű költemény élénk figyelmet keltett. Hatásának legfőbb titka talán az volt, hogy kevés költő jelentkezett az utóbbi években, ki annyira híján lett volna a külső hatások vadászásának. Megszólalása szinte forradalmian egyszerű volt. Már maga az is meglepetésszámba ment, hogy egy egészen fiatal poéta nem Adyban keres követni való példát, hanem Petőfiben. De azért Petőfi-utánzó sem volt. Valami meglepő természetességgel adoptálta Petőfi formáit, mikben meg tudta őrizni a maga egyéni jegyeit.”

– Rédey Tivadar, 1925

[Baszkupapa]

Erdélyi József: Reggel

Egy szép reggelre gondolok, és mosolygok és meghalok.
Kéklett az ég, sütött a nap; mentem sötét fenyõk alatt.
Kezemet fogta jó apám; sárgarigó fütyült a fán.
Sárgarigó, huncut rigó, azt fütyülte, hogy élni jó;
Hogy élni jó, hogy élni szép, ha fogják az ember kezét.


Jó lenni nagynak, kicsinek, mindennek és mindenkinek,
Sárgarigónak legkivált, nagy kertben élni nyáron át,
Fenyõre szállni rangosan, fütyölni szépen, hangosan,
Hirdetni vígan szerteszét, hogy élni jó, hogy élni szép,
Ha fogják az ember kezét…


Egy szép reggelre gondolok, és mosolygok és meghalok.
Kék lesz az ég, ragyog a nap; megyek magas fenyõk alatt;
Kezemet fogja holt apám, s megszólal egy rigó a fán.
Azt mondja majd az a rigó, hogy élni szép, hogy élni jó;
De halni szebb és halni jobb, s én mosolygok és meghalok…

(1935)

[Baszkupapa]

József Attila: Rög a röghöz

Jöjj, testvérkém, atyánk, a bujdosó nap
a távol falujába ballagott.

Fönn már kigyujtják üvegét a holdnak,
a hamvas, égi templomablakot.

Fészkében ring a száz cikázó fecske,
szívemben minden mámoros szavad.

Reszket - mint ujjunk - mind a levelecske
és röghöz szorul a rög és tapad.

Egymás mellett mi is rögök vagyunk most,
minket a gyönge, friss vetés szeret.

Jöjj, kedvesem, tested lelkembe hullasd,
bennünk a föld barázdát rejteget.

Az est sötét báránya ballagóba,
feketébb hulló selyemgyapja már.

És szőke hajad mintha mező volna,
mit teljesen betölt a holdsugár.

[Baszkupapa]

François Villon eredeti nevén François de Montcorbier (Párizs, 1431. vagy 1432. – eltűnt 1463-ban), a középkor végének, a reneszánsz virágkorának világszerte legismertebb, legnépszerűbb és legszubjektívebb francia költője. A lírai költészet formai elemeit felhasználó, de témaválasztásában inkább a dolgok fonákját bemutató balladái és zsargonban írt versei hűen tükrözik magát a kort, a művelt költő hányatott, bűnös életét, mély vallásosságát. A későbbi romantikus szerzők benne látták az „elátkozott költők” előfutárát.

Többet itt lehet olvasni róla: You are not allowed to view links. Register or Login

visitors can't see pics , please You are not allowed to view links. Register or Login or You are not allowed to view links. Register or Login

[Baszkupapa]

(kicsit talán hosszú, de Isten bizony megéri elolvasni)

François Villon: Haláltánc-ballada

Ott ült a Császár. Dús hajában
hét csillag volt a diadém.
Rabszolganépek térden állva
imádták, barna köldökén
a Göncöl forgott, válla balján
lámpásnak állt a holdkorong:
de a bohóc sírt trónja alján:
"Mit sírsz" - rivallt reá - "bolond,
nincs szív, mit krdom át ne járna,
enyém a föld!"... S hogy este lett,
egy csontváz tántorgott eléje
s elfutta, mint egy porszemet.
- Kényúrként éltünk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

Gót ablakokban sírt az Orvos:
"Uram, nektárod merre nő,
amely ír minden kínra s melytől
meggyógyul minden szenvedő?"
S az nyílt: keszeg magiszter
táncolt végig a szobán,
kezében mély ólomkehelyből
kínálva színtelen borát:
"Igyál, e nedv hűs, mint a - mámor,
s nincs seb, mit hegged nem takar,
igyál, testvér; e mély pohárból,
csupán az első korty fanyar."
- Kontárok voltunk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

A kútkávánál állt a Gyermek,
szakadt gyolcsingecskében, s rőt
topánban, s nézte lenn a vízben
képét, mely játszani hívta őt:
..."Ha jössz: a holdleánytól este
a cukrot süvegszám kapod,
s minden pirosló reggelente
békákon ugráltunk bakot."
"Jövök már!" - szólt, s a víz lenn nyálas
siklót dagasztott zöld hasán,
míg a halál vihogva vitte
anyjához a vörös topánt.
- Balgán játszottunk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

Repedt tükrénél állt a Céda:
"Hajamnak árja még veres,
miért, hogy már a régi léha
seregből már senki sem keres?
Ölem még izzó csókra éhes,
mellem rózsája még kemény..."
S az ablakon röhögve lépett
be az utolsó válegény:
"Hopp, Sára, hopp gyerünk a táncra,
ma: holt szerelmeid torán
hadd üljön nászlakomát lárva
ágyékod hervadt bíborán!"
- Buján fetrengtünk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

Éjfél borult a háztetőkre,
s kuvikhan szólt a berken át,
midőn a Bankár útnak indult,
elásni véres aranyát.
Az útkereszten vasdoronggal
hét ördög várta s a Halál;
s mikor kardot rántott, a csontváz
fülébe súgta: "Mondd, szamár,
szamár, mit véded még a pénzed?
Meghalsz s a kincsed elviszem,
s a kincs helyett eláslak téged,
akit nem ás ki senki sem."
- Kufárok voltunk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

Aránypárnáin ült a Dáma,
s üvöltve sírt: "ne még, ne még",
de ő már átkarolta drága
csípői karcsú, gót ívét,
"engedj csak még egy lanyha csókot,
meg egy gyönggyel kivart ruhát,
engedj csak még egy buja bókot,
még egy szerelmes éjszakát" -
de ő, rút foltot fetve mellén,
mely, mint rákseb, egyre nőtt,
fehér testét nyakába vette
és vitte, vitte, vitte őt.
- Tunyán helyéltünk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

Tüzénél állt az Alkimista,
s óráját nézte, mely lejárt.
"Isten vagy ördög: egy napot még,
amíg megoldom a talányt,
a végső, nagy talányt, amerre
görebjeimnek ezre vitt,
csak egy napot, mert megfejtem,
megfejtem holnap alkonyig."
"Nem fejted" - szólt a hang- "nem fejted"
s vállára vette jéghideg
kezét , míg felrobbant a lombik:
"Aludni mégy most, mint a töbiek.
- A Titkot űztük mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

Pestis-csengőkkel jött dögvész,
s a reimsi szentegyház előtt
húsvétvasárnapján derékon
kapta a hájas Püspököt:
"Néked szereztem ezt a nótát,
gyerünk nagyúr! Csengőm csörög -
légy pápa vagy próféta, rózsás
hajnalködökbe öltözött,
légy szent püspök, vagy rút eretnek
ki ég a máglya kormain,
misézhetsz lenn - én fenn nevetlek
a dómok csonka tornyain!"
- Álszentek voltunk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

A vén Paraszt már tudta s várta
alkonytájt kinn az udvaron:
"Görnyedt testünknek nincsen ára,
s úgy halunk meg, mnt a barom.
Kaszás testvér! Sovány a földünk!
könyörgöm: egyet tégy nekem:
ha elviszel, szórd szét trágyának
testemet kinn a réteken!"
Ő rábólintott s vitte lassan,
s úgy szórta, szórta, szórta szét,
mint magvető keze a búzát,
vagy pipacsot az őszi szél.
- A földbe térünk mindahányan,
s az évek szállnak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

(Faludy György)

[Baszkupapa]

Arany János: Ha napfényes Vízkereszt

Ha napfényes Vízkereszt
Megcsordítja az ereszt,
Akkor évben jól ereszt
A kalász és a gerezd.
Öregektől tudom ezt,
Higyjük el, probatum est.
Kelt: hoc anno, Buda-Peszt.

(1882)

[Baszkupapa]

François Villon: Ballada a senki fiáról


Mint nagy kalap, borult reám a kék ég,
és hű barátom egy akadt: a köd.
Rakott tálak között kivert az éhség,
s halálra fáztam rőt kályhák előtt.
Amerre nyúltam, csak cserepek hulltak,
s szájam széléig áradt már a sár,
utam mellett a rózsák elpusztultak
s lehelletemtől megfakult a nyár,
csodálom szinte már a napvilágot,
hogy néha még rongyos vállamra süt,
én, ki megjártam mind a hat világot,
megáldva és leköpve mindenütt.

Fagyos mezőkön birkóztam a széllel,
ruhám csupán egy fügefalevél,
mi sem tisztább számomra, mint az éjjel,
mi sem sötétebb nékem, mint a dél.
A matrózkocsmák mélyén felzokogtam,
ahogy a temetőkben nevetek,
enyém csak az, amit a sárba dobtam,
s mindent megöltem, amit szeretek.
Fehér derével lángveres hajamra
s halántékomra már az ősz feküdt,
s így megyek, fütyülve egymagamban,
megáldva és leköpve mindenütt.

A győztes ég fektette rám a sátrát,
a harmattól kék lett a homlokom
s így kergettem a Istent, aki hátrált,
s a jövendőt, amely az otthonom.
A hegytetőkön órákig pihentem,
s megbámultam az izzadt kőtörőt,
de a dómok mellett fütyülve mentem,
s kinevettem a cifra püspököt:
s ezért csak csók és korbács hullott árva
testemre, mely oly egyformán feküdt
csipkés párnák között és utcasárban,
megáldva és leköpve mindenütt.

S bár nincs hazám, borom, se feleségem
és lábaim között a szél fütyül:
lesz még pénzem és biztosan remélem,
hogy egy nap nékem minden sikerül.
S ha meguntam, hogy aranytálból éljek,
a palotákat megint otthagyom,
hasamért kánkánt járnak már a férgek,
és valahol az őszi avaron,
egy vén tövisbokor aljában, melyre
csak egy rossz csillag sanda fénye süt:
maradok egyszer, François Villon, fekve,
megáldva és leköpve mindenütt.

[Baszkupapa]

Várnai Zseni, Weisz Eugénia (Nagyvázsony, 1890. május 25. – Budapest, 1981. október 16.) József Attila-díjas (1956) költő, Peterdi Andor író felesége.

1908-ban végzett az Országos Színészegyesület Színiiskolájában, de soha nem lépett színpadra. Pályafutását tisztviselőként kezdte, férje révén 1909-ben kapcsolatba került a munkásmozgalommal. Első és legismertebb, Katonafiamnak c. propagandaverse[1] 1911-ben jelent meg a Népszavában, amelynek példányait emiatt a rendőrség elkobozta, őt pedig vád alá helyezték. A verset az őszirózsás forradalmat előkészítő baloldali propagandisták a Világosság nyomdában 1918. október végén szórólap formájában újranyomtatták, és több száz példányban terjesztették Budapest utcáin.
Költészetében a politikai mondanivaló mellett megjelentek a lírai témák is, például az anyaság érzése.

1943–1944-ben egy antif@siszta  csoport vezetője volt. A második világháború után rövid ideig a Kossuth Népe és az Új Idők szerkesztőségében dolgozott. Kései verseinek fő témája az öregedés, az elmúlás fájdalma, bizalom a szeretetben és a munka öröme. 1969-ben SZOT-díjat kapott.

visitors can't see pics , please You are not allowed to view links. Register or Login or You are not allowed to view links. Register or Login

[Baszkupapa]

Várnai Zseni: Száguldó idő

Azt mondják, hogy a szív égő sebére
legjobb gyógyszer a
száguldó idő!
Én elhiszem,
de egyre inkább érzem,
hogy az a sebhely
mind nagyobbra nő.

Talán azért, mert nem tudok feledni,
nem is akarok,
hadd fájjon, ami fáj!
Csak hulljon könnyem
a könnyek tengerébe,
s fölötte én
mint sikongó sirály

keringjek, míg majd utolér a sorsom:
nyílvessző, ólom,
bármi, ami öl...
s nem lesz többé,
mi fájni tudna bennem:
se szív, sem emlék,
ami meggyötör, ami összetör!

[Baszkupapa]

Szép Ernő: Újévi elégia

Januárnak első napján,
hogyha földerül a reggel,
megjelennek nálam, érzem
férfiak, nők nagy sereggel.

Január hó első napján
elhagyott, bús kis lakomban
évről-évre népvándorlás
és idegenforgalom van.

E szomorú évfordulón
harci zajjal nekem esnek
a házmester, a mosóné,
inasa a fűszeresnek.

A szemetes, rikkancs, hordár
és akiben sok a fortély:
táska nélkül, mint magánfél
látogat meg most a borbély.

Jön a tejes, jön a fürge
pikkoló, az apró-cseprő,
jön, de nem kéményseperni
sötéten a kéményseprő.

S kihez sohse volt szerencsém,
jönnek, jönnek mintegy százan,
ó miért is részletezzem,
ó miért is magyarázzam!

Rámtámadnak, rámorditnak
zordon hangján egy zsiványnak
és részemre állítólag
boldog újévet kívánnak.

"B. u. é. k." nyomtatvánnyal
elszánt arccal mind rám támad,
B. u. é. k., B. u. é. k.
négy betűben mennyi bánat.

Tele van a kezük, szájuk
újévvel és boldogsággal,
ó, úgy értik mind a kettőt,
hogy a pénzem nyújtsam átal.

S én átnyújtom hősiesen
a tömérdek szép ezüstpénzt,
szegény szabóm, hogyha látná,
szívszélhűdést kapna tüstént.

És megfogyva és letörve
állok majd ott én, a bamba,
míg családom, amely koplal,
sírva borul a nyakamba.

S rebegem, mint minden évben
félig halva, félig ébren,
hogyha senki nem kívánná,
mily boldog vón' az újévem!

[Baszkupapa]

A barátság nem egyszerű társulás, ahogy a barát nem merő társ. Nem bajtárs, nem kolléga, nem partner. Ami a barátság házában az emberrel történik, azt semmiféle más kapcsolat helyettesíteni nem tudja. A barát senkivel sem pótolható.

Hamvas Béla

[Eva1021]

Hiányod lététől...
Hiányod lététől szenvedek,
Mindez azért van mert NAGYON SZERETLEK!
Holnap végre meglátlak,
Erősen megölellek,
Gyengéden megcsókollak!
Bárcsak már ott tartanánk,
Oly lassan telnek a napok és az órák!
Tudom, hogy szeretsz
Tudod, hogy szeretlek!
Ez éltet örökké bennünket!

..........................................................................


Emlék
Álmomban s ébren is téged látlak.
Elfeledni nem tudlak s nem adlak másnak.
Felragyog az arcod mint a hajnal derengése,
csókjaidat őrzöm mint a tenger mélye.
Néha elsuhan egy érzés a mélyből.
Mely azt súgja szeresd azt ki viszont szeret téged.
Ne engedd bármit hoz az élet!

[Baszkupapa]

Ezt most több részletben közlöm, mert egyben"kicsit" hosszú lenne.

François Villon: A testamentum (Faludy György átköltésében)

I.

Az őszi sárban már magamban járok,
s lábam nyomában a Kaszás üget,
hajam deres lett és az utcalányok
másnak mutatják már a mellüket,
s a csillagok is már fakóbban égnek,
mint egykor égtek, mikor este lett:
ajánlom bűnös lelkemet az égnek,
s az út sarának vézna testemet.

II.

Pedig: hogy féltem egykor a haláltól,
emlékszem, mint kamasz vagy kisdiák,
mikor félig fejemre szállt az álom,
s elmorzsoltam már rég az estimát:
hirtelen belémnyilalt a sötétben
a rémület, hogy egyszer meghalok,
s azt sem tudom már akkor majd, hogy éltem,
s hogy fákat láttam, holdat és napot,

III.

hogy nemzedékek fognak jönni-menni,
de nekem nem lesz szavam és dalom,
és a bitang sors, mely nem adott enni,
végül sarat dagaszt az ajkamon:
hogy mint a barmok döglünk meg mindnyájan,
s ha már a sírba tettek, e kevés
örömtől sem lesz édes lenn a szájam,
s nem lesz soha, de soha ébredés.

IV.

E félelem úgy fúrt, mint vágóhídon
fúrják bikák agyába a karót,
a verejték nyakamig elborított,
s hörögve haraptam a takarót,
görcsös kézzel gyújtottam meg a mécsest,
s hogy elkergessem ezt a látomást:
könyvet fogtam s olvasni kezdtem révedt
szememmel Vallát vagy a Gorgiászt...

[Baszkupapa]

V.

Azóta a pimasz nők, a rideg
barátok, a polgárok közönye,
a hosszú vándorutak a hideg
erdőkben és a hóhér kötele
másra tanított; s mert kiürítettem
a mély pincék minden lőre-borát:
nem félek többé s a halállal ketten
régen vagyunk már pertucimborák.

VI.

Mert korbáccsal vert engemet az élet,
s nem voltam Isten választott fia,
egy tál lencsémben hányszor ült a féreg,
s lábamnak hányszor kellett futnia,
és mégis: most is gúnyra ferdül szájam,
s az urak hiába fennek rám fogat,
ollójával e rút Kor és az Állam
nem nyírt meg, mint kertész a bokrokat.

VII.

Úgy volt tehát, hogy épp karácsony esten,
harmincegyben ezernégyszáz után
szalmán hevert, borjak között a testem,
melyek szemembe leheltek puhán,
apám némán állt, mint cölöp a tóban,
s anyám fáradtan súgta: "Jézus, Jézus",
mert én is egy vén, korhadt istállóban
születtem egykor, mint a Nazarénus.

VIII.

És hogy mégsem lett Megváltó belőlem:
az első követ te emeld reám.
E földre gondban és nyomorban nőttem,
istállószolga volt szegény apám,
nagyapám zsoldos s varros homlokára
az évek húztak dühös boronát,
és őseim jeltelen sírhalmára
sohsem ragyogtak gőgös koronák.

[Baszkupapa]

IX.

S ezért most, vénen, még két térdre esve
köszönöm Néked, Uram, a nyomort,
hogy nem lettem ficsúr, ki délben, este
mindenre pökve, szürcsöli a bort,
hogy mámoraim keserűk és búsak
voltak s utam az éj aljába vitt,
hol a sötétben megláttam a dúsak
hatalmát s a szegények titkait.

X.

Köszönöm Néked a kenyér csodáját,
s az éhes gyomor lázadt vágyait,
a tömegszállás fuldokló homályát,
s a vén kórházak sápadt ágyait,
köszönöm Néked álmom lágy varázsát,
s lyukas cipőmben a hideg sarat,
és köszönöm a meddő vágy darázsát,
s a szél zúgását a hidak alatt.

XI.

Köszönöm Néked, hogy szememnek tárva
nyílt meg az Ember, e szörnyű bozót,
mert így nem lettem az urak szolgája,
sem népkertekben rizsporos bohóc;
köszönöm, hogy az Ember szenvedését
mind a fülembe súgtad egy napon,
mert így történt, hogy minden versem mélyén
azóta egy húr szól: a szánalom...

XII.

De akkor még minderről mit sem tudva,
üvegből ittam, ha volt, a levest,
és lágy porával megcsókolt az utca,
és rőt borával meglocsolt az est.
Oly szimpla volt minden: a nap, a rétek,
a játékok, az ég és a folyó,
s az út sarából úgy gurult az élet
cipőm elé, mint egy üveggolyó.

[Baszkupapa]

XIII.

Aztán meghalt apám s mi ültünk szótlan,
s az éhségtől állunk már felkopott,
s így jött, hogy nyolc évvel kenyeret csórtam
a pék előtt. S a strázsa elfogott.
Huszonöt botütés jutott ki nékem,
s a kis Montcorbier sovány farát
röhögték éppen a dámák a téren,
hogy ott jött Guillaume de Villon apát.

XIV.

Magához vett és nékem adta lelkét
és címerpajzsa minden csillagát,
és papszívének vénülő szerelmét,
és vén könyvtára ódon illatát,
amelyben annyi titkot magyarázott
kamaszfülemnek ő, a mesterem,
míg kinn a fákon nyári zápor ázott,
vagy tar gallyak hintáztak meztelen.

XV.

Emlékszem: mindig az ablaknál állott,
és elfordítva tőlem mély szemét,
úgy nézett ki az udvarra a pállott
üvegen át, hol lim-lom és szemét
közt gyöngyöket fogott a levegőben,
s aztán megfordult s úgy, mellékesen,
úgy félhalkan és félig elmenőben
marokra szórta őket énnekem.

XVI.

Mert ő tudta a századok múlását,
s régholt bölcsészek minden bánatát,
ő mondta el nekem Róma bukását,
Pláton álmát s a husziták tanát,
hogy Gil de Rais-t, a Kékszakállt, mért húzták
bitóra és a britek a szegény
Johannára miért gyújtottak máglyát
Rouen várának sárga főterén?

[Baszkupapa]

XVII.

És így volt, hogy tizenhat éves lettem,
s a pandekták közt ültem, kisdiák,
és számra a lihegő nyári estben
mézet csorgattak az akáciák,
s az álmos denevérek lassú kéjjel
ölelgették már kinn a házfalat,
midőn Celeste, a szolgáló, a méccsel
bejött, szőkén, mint az erdei nap.

XVIII.

És akkor persze megtanított arra,
amit egyébként ő már rég tudott,
és a falakról Occam, Zéno, Valla,
az orvosok s az asztrológusok,
Demokritosz, Protágorász és Pláton,
Lucanus, Szent Tamás és Livius,
Áverrhoész, Ptolemeusz és Strabo,
Terrentius, Seneca, Plinius,

XIX.

az írók, az atyák és a bölcsészek,
a tanítványok és a mesterek
pergamen arcuk pusztuló és vénhedt
gőgjével bámulták szerelmemet...
S ezentúl minden éjjel vele háltam,
a Champs de Mars vizes lapályain,
és néztem, míg a harmat hajnaltájban
kék lámpákat gyújtott a vállain.

XX.

És bár a nőknél sok babért arattam,
s a vágy bőrömbe csontig harapott:
a vén könyvekhez is csak hű maradtam
és elnyertem a doktorkalapot:
és akkor a magam lábára álltam,
s úgy éltem már, hol vízen, hol boron,
akárcsak most és nyelvem a vitában
minden tanárt megvert a Sorbonne-on.

[Baszkupapa]

XXI.

És akkortájt rímeim már bejárták
az országot meg Párizs városát,
és a barátok régen bennem látták
az új költőt, a héroszt, a csodát,
mert előd nélkül jöttem, mint Homérosz,
s ha versem átszállna jövő korokba,
úgy megsúgom: hogy azért lettem hérosz,
mert fütyülni tudtam a héroszokra.

XXII.

De megvallom, bár száz rímet faragtam:
koldustarisznya jutott énnekem,
gazdag versek között is szegény maradtam,
s fanyar gondok közt folyt az életem,
s csak titkon csókolództam az örömmel,
míg a züllés mocskos kocsmákba vitt,
és asszonyok közé, kik száz körömmel
fogták kabátom foltos szárnyait.

XXIII.

A szép Gantière asszony, kit annyit vártam,
s akit hajnalig korbácsolt a vágy,
s a szőke Blanche, aki szemét az ágyban
mindjárt lezárta, mint a gipszbabák,
Catherine la Bourcière, ki zsivány argót
beszélt s a piszkos Marion l'Idole:
de legjobban mégis a kövér Margót
szerettem, kiről annyi versem szól.

XXIV.

Együtt laktunk s ő vitt a bűn útjára,
mert Villon akkor késelt és lopott,
hogy Margónak pénze legyen ruhára
s átlátszó ingre, de az átkozott
minden áldott nap megcsalt egy hülyével,
kit orrom előtt a kapualjba vitt,
és máskülönben is gyűlölt s csak éjjel
békültünk össze néha egy kicsit.

[Baszkupapa]

XXV.

Mindent, amit magamról s a világról
tudtam, néki, csak néki mondtam el,
felszedtem volna lábnyomát a sárból,
s a holdat néki loptam volna el:
s egy éjjel eszembe jutott: megkérdem,
mért nem szeret és mért nem szeretett?
S akkor felült a pamlagon fehéren,
s így szólt: Unom, Villon, az eszedet.

XXVI.

És akkor mentem, le az éjszakába,
és egyszer lépve minden járdakőre,
alvó koldusok s rongyszedők közt kába
fejjel előre, mindig csak előre,
a rétekig, s ott néztem vizes arccal:
a téli felhők alján, hogy terül
el, mint megromlott, lila hús, a hajnal,
ólmosan, szürkén, reménytelenül.

XXVII.

Mint tudjátok, ekkor volt, hogy leszúrtam
boros fejjel a rendőrfőnököt,
miért kötél járt volna; de az udvar
s a parlament kegyelme száműzött,
és ott bolyongtam, hol az erdők vadja
között az éjben csak a glóriás
Szent Szűz kísért és Ő, mindnyájunk apja,
aki a fák alatt is óriás.

XXVIII.

Köszönöm Néki, hogy dús álom-mákot
hintett, ha fáradt voltam, el nekem,
és köszönöm a bágyadt holdvilágot,
mely ott kísért a téli kerteken,
amíg magánosan és számkivetve
a Saint Avayl-i kis faluba értem,
hol egy gyönyörű parasztlány nevetve
rég várt a réten a tavaszi szélben.

[Baszkupapa]

XXIX.

Fehér csípője ringott, mint a bölcső,
fáradt testemnek drága Ararát,
s mikor megtudta, hogy Villon, a költő
csókolja haja sápadt aranyát:
mint széttépett, langyos barack, úgy ömlött
szájamba szája s teste lángra gyúlt,
s mellbimbója az éjben úgy vöröslött,
mint málna, mely márványra hullt.

XXX.

Mint harapófogó, ölelt a karja,
asszony még így sohasem szeretett,
fázó testemet testével takarta,
tenyerén vitt, szájából etetett,
s éppen ezért volt, hogy egy éjjel, lopva
elszöktem, mint a tolvaj, nesztelen:
szegény gyermek, hogy is sejthette volna,
hogy sok lesz nékem ennyi szerelem...

XXXI.

De mikor ősz lett, nem tudta ölében
már eltitkolni őt, a gyermeket,
s akkor nem kellett senkinek cselédnek,
s ott járt a réteken kikergetett
testével és úgy gondolt rám, lágyan
és harag nélkül; s hogy tél lett, szegény
fiúnkat egy fekete éjszakában
ott szülte meg az udvarunk jegén.

XXXII.

De akkor én már régen messze jártam,
és megláttam az Alpok ormait,
láttam gyöngyöt zsákszámra Génuában,
s láttam Velence gőgös tornyait,
láttam bűnbánóan térdelni a népet
a lateráni szent lépcső tövén,
láttam nyomort s elefántcsont-csipkéket
Bianca d'Este bársonyköntösén.

[Baszkupapa]

XXXIII.

Láttam Cumaet s a vörös lángokat
éjjel Nápoly váránál a hegyen,
s fürdő, meztelen, görög lányokat
Palermónál az azúr tengeren,
láttam Brunelleschit az esthomályban,
amint a Dómnál a meszet keverte,
s láttam költőket, kik ezüsttentával
írtak szonettet bíbor pergamenre.

XXXIV.

És így, megöregedve, végigjártam
Germániának minden vén, sötét
gót templomát és aztán megcsodáltam
Ypern csipkéit és London ködét,
míg végül a krétapartokról néztem,
hogy repül Calais felé a sirály,
s matrózok hozták a hírt arra nékem,
mikor kegyelmet adott a király.

XXXV.

S ezért dicsérje néktek most e rímem
hetedik Károlyt, francia királyt,
ragyogjon trónján a liljomos címer,
s övezzen az Úr homlokán gloárt;
a sors útjában csak rózsát fakasszon,
és még hírből se ismerje a bút,
és szüljön néki a királyi asszony
húsz gyermeket. És persze: mind fiút.

XXXVI.

S így értem haza egy nap, hajnaltájban:
a Szajna csendes volt és hófehér,
s legott a hírhedt házhoz vitt a lábam,
hová annyiszor vitt a szenvedély.
És mint szerelmes kamasz: lopva néztem
be a nyitott ablakon - hol tátott
szájjal, zsíros, piszkos pofával, vénen
aludtak: Margó meg a többi lányok...

[Baszkupapa]

XXXVII.

Továbbmentem s kiköptem a járdára,
s a kút vizében néztem arcomat,
hajamat, melyet az idő sárgára
mázolt, s a furcsa, hosszú karcokat
a homlokon és aztán felnevettem,
s nem néztem már a víztükröt tovább,
sem a nőket és még azt sem kerestem,
hol vannak már a régi cimborák.

XXXVIII.

Az egyik szolga lett, lovász vagy béres,
vagy az utcán túrja a szemetet;
a másik zöld esernyővel kezében
sétáltat vasárnap nyolc gyereket;
a harmadik nagy úr és hét lovon jár,
s fülébe három prímás hegedül;
de én nem lettem szolga, úr, se polgár,
s így maradtam magamnak egyedül.

XXXIX.

Lelkemet tehát az Úrnak ajánlom
(vedd tolladat és írd, Frémin papom),
a többit a sárnak és azt kívánom,
ha elköltöznék innen egy napon:
hogy minden cókmókomat pénzzé téve
temessetek el s azt, mi megmarad,
dobjátok az első koldus kezébe,
ki elétek akad.

XL.

De addig, kérlek, hagyjatok magamra,
hogy néhány órát hadd ülhessek én,
amíg az ősz ködöt szitál hajamra
még itt, parányi kertem közepén.
A rózsa már lehullt, a szegfű sárgul,
s a bokrokon fütyülnek a rigók;
s a tölgy alatt egy vén Priapus bámul,
kit Rómából hoztak a légiók.

XLI.

S ha megrepedt és megkopott is, mégse
tört össze másfélezer év alatt...
Csend van köröttem s a sápadó égre
vörös felhőket gyújt az alkonyat.
Négyoldalt borzalmas házfalak barnán
merednek a haldokló kert felett.
Lassan sötét lett. Priapusra tarkán
csavarodnak az ázott levelek.

[Baszkupapa]

UTÓIRAT, MELY TEMETÉSEMET ILLETI:

XLII.

Ha visszatérek majd a barna földbe,
amelyből gyomnak nőttem egykoron:
azt kérem, hogy a Saint Avayl-i völgyben
pihenjen egykor elfeledt porom.
E temető már régen drága nékem:
oly csendes, mint egy álmos, zöld öböl,
s két összehajló, selymes domb tövében
puhábban vár rám, mint az anyaöl.

XLIII.

És olcsó könnyeket senki se ríjon,
ha majd a sírba tesznek egy napon,
szegény fiam, Pierre Armand de Villon
is ott pihen, ki bénán és vakon
jött a világra: de az Úr kitárta
feléje lágy kezét harmadnapon,
s el nem játszott játékait ott játssza
valahol a cukorszín csillagon.

XLIV.

De mégis azt kérném, hogy ne tegyétek
Armand fiam mellé testem porát:
ott szeretnék pihenni, hol a rétek
benőnek már a korhadt lécen át
a sírdombokra: a temető szélén,
s ott nézném, mint fáradt, vén szerető,
amint az évekkel lassan és békén
a búzaföldbe vész a temető.

XLV.

Meg aztán a kocsma sincs onnan messze,
hol jó bornál egy kis kvartett zenél
gonosz nótákat minden nyári este,
s daluk botrányos szövegét a szél
a zöld sírokig hozza el magával.
Ne szóljatok meg: ki tudja, halott
szívem egy csendes május éjszakában
talán meghallja még a dallamot.

XLVI.

Ültessetek fejem fölé egy árva
kis szilvafát s mellemre pázsitot,
de a kék ég szerelméért ne drága
márványtömböt vagy gőgös gránitot:
rendjeleket s díszsírhelyt sohse kértem,
s bár hóhérkézben lengett életem:
az úgynevezett úri tisztességhez
mégis túl tiszta volt az én nevem.

XLVII.

S ne törődjetek halotti torommal,
jó lesz nektek, ha van, dohos kenyér,
s ha nem nagy munka, írjátok korommal
vagy kátránnyal egy szürke vagy fehér
középnagy kőre, amilyen a réten
a lábatok alatt ezer akad:
hogy úgy ki és mi volt az életében,
ki itt enyészik lenn a föld alatt.

XLVIII.

S menjetek, hátat fordítva a sírnak,
oda, hol szebben szaglik a virág;
s talán, ha majdan kettőezret írnak
Krisztus után, még tudja a világ,
hogy csókolt egykor Villon, a csavargó,
s mély serlegekből hogy itta a bút,
s hogy indult végül álmos és kanyargó
vizekre, honnan nincsen visszaút.

[Baszkupapa]

Tudom, hogy így első blikkre kicsit soknak tűnik, de higgyétek el megéri végigolvasni. Akár úgy is, hogy 2-3 nap alatt.

[Baszkupapa]

Atrhur Rimbaud: Érzelem (Sensation)

Kék éjeken megyek majd, vad-csapásokon,
szálkás búzakalászok serege kisér.
A rét: langy üdeség - suhogok álmodón
s hagyom: lengő hajam mossa a nyári szél.

Ajkam meg nem nyilik s lelkemben nem fogan
egy gondolat sem, csak viharzó szerelem
s a Természettől elbüvölve, boldogan
bolyongok, mintha egy Asszony lenne velem.

/Képes Géza/


Az akasztottak bálja

Áll a bitó, a csonka-bonka,
rajta lovagok lejtenek,
az ördög lovassága ropja,
járják a csont-szerecsenek.

Galléron kapva jó Belzebub úr cibálja
égre fmtorodó fekete bábjait,
s homlokon rúgva mind, tűnt szentesték dalára
járatja el velük tivornya-táncaik.

S a bábuk, koccanón, karjukat egybefonják.
Kopasz mellük - sötét orgonasíp-sorok -,
hol ringtak egykoron kecses kisasszonyocskák,
rút, hosszú kéj alatt ölelkezőn ropog.

Hajrá, víg táncosok, üres hassal bokázók,
ugrálhattok, a szín elég hosszúra nyúlt!
Hopp, többé azt se bánd, mit ropsz: csatát-e, táncot?
Pengeti Belzebub veszettül ám a húrt!

Ó, kemény sarkak, el szandálunk sose vásik!...
Bőringből rég kibújt a legtöbb mulató.
A többi nem zavar s nem is botrány, ha látszik.
A tarkókra fehér sipkát ragaszt a hó.

Forgónak varju leng e repedt koponyákon.
Sovány állukon egy cafatnyi hús remeg.
Mintha zörgő papír-páncélban bajviváson
tusázna zordan egy merev lovagsereg.

Hajrá, süvít a szél a csontvázak vigalmán!
A fekete bitó mint vas orgona bőg!
Választ farkas vonyít az erdők lila alján.
És lenn az ég, akár a pokol torka, rőt...

Hahó, rázd csak meg ott a gyászvitézeket, kik
csigolyáik fakó olvasóján törött
ujjal a szeretet-zsoltárt sunyítva pedzik:
Nem monostor ez itt, halljátok-e, dögök!

De lám, egy nagy bolond csontváz szökken a zúgó
tűzvörös égre a haláltánc közepett.
Vak lendülettel, úgy, akár a megvadult ló,
s nyakán érezve még a durva kötelet,

recsegő combjain tíz ujját görcsbe rántja
és rikkant, mint kiből röhej szakad, vadul,
aztán, ahogy ripacs kullog be bódéjába,
csontok zörgése közt a bálba visszahull.

Áll a bitó, csonka-bonka,
rajta lovagok lejtenek,
az ördög lovassága ropja,
járják a csont-szerecsenek.

/Tónay György/