Téma: A lélek pátyolgatása - kedvenc versek, idézetek, videók, dallamok

[Baszkupapa]

Mácz István: A szerelemről és a szeretetről

A szeretet

A szeretet az öröm édesanyja.

Erről nem lenne szabad írni, szólni. Talán érzed Te is. Ami nagyon emberi, ami valóságában teljes titok, ami hús-vér-lélek együtt, valami isteni az emberben, arról hallgatni kellene.

Szeretet.

Ha éled, ismered az örömét. Ha meghalt benned a szeretet, csoda, hogy még élsz, de nem csoda, ha nincs örömed.

Szeretet.

A szivárvány színeire bomlik a fehér fény. A szívekben a szeretet annyi színnel, ízzel, örömmel él, ahány embert szeretünk. Minden ember mindenkit másként szeret. Szeretet az anyához, az apához, a testvérhez, a pajtáshoz, a munkatárshoz, a baráthoz, ahhoz, akihez a szerelem vonzza. Másként szeretjük a kutyát, az őzet, másként a kalitkába zárt kanárit. Más szeretet vonz a fák felé, kertünk rózsáihoz, a vázánk vágott virágaihoz. Ahány tárgy az életünkben, annyiféle szeretet.

A csillagok sem közömbösek. A Nap, a Hold. A többi égitest. Nemcsak az értelem kutat soha nem ismert, még csak nem is sejtett valakik után, hanem a szeretet „mindenkit birtokolni” akarása nyomoz az űrben más élőlények után, akiket majd szerethet. A szeretet kitárulása, karjainak végtelen-be nyúlása él mindenkiben.

Teljességre mozdul szívedben is a szeretet. A szeretet boldogságéhség benned. És az örömök forrása. Aki szeret, örül. Akit szeretnek, örül. Az öröm édesanyja a szeretet.

Szeretet. Nem lenne szabad róla írni, szólni. Hisz olyan természetes, mint az élet. Ám magad is tudod, két szemünk látását úgy megszoktuk, hogy nem is örülünk neki. Így, ha ma szeretünk, szerethetünk és szeretnek, megszokottnak vesszük, és elfelejtünk örülni. Pedig a szeretet új örömet szül.

Hát szeress!

Szeress, szeress, szeress!

Az lehet, hogy nem szeretnek. Elbírod viselni. De az már elviselhetetlen lenne, és megtiltani sem lehet, hogy ne szeress.

Szeress! Az öröm a szeretet minden pillanatában a tied.

[Baszkupapa]

„A barátság minden dologban közösséget létesít köztünk. Sem szerencse, sem szerencsétlenség nem létezik ránk nézve külön-külön: mi közösségben élünk. Nem is tud senki sem boldogul élni, aki csak önmagát tekinti, aki mindent a saját hasznára fordít; másokért kell élnünk, ha magunkért akarunk élni. Ez a társas összeköttetés, ha gondosan és szentül ápoljuk, egymással mindnyájunkat egybefűz s bizonyítja nekünk, hogy van az emberiségnek egy közös joga.”

/ Seneca /

[Baszkupapa]

„…a boldogság csak ilyen.
Mindig valami rendkívüli szenvedés tövében terem meg
és éppoly rendkívüli, mint az a szenvedés, amely hirtelen elmúlik.
De nem tart sokáig, mert megszokjuk.
Csak átmenet, közjáték.
Talán nem is egyéb, mint a szenvedés hiánya.”

/ Kosztolányi Dezső /

[Baszkupapa]

Szabó Magda: Madár

Azt kérdezed, hogy ki vagyok,
micsoda kis lélek vagyok,
ki ablakodon kopogok,
és mint a gránát, tüzelek,
és lengek-ingok-libegek,
és hámba fogom a szelet,
és hintálom a levelet,
összekuszálom a leget,
s azt a suttogó szövetet
amit a hajnal tereget,
min villogás az erezet?

Vagyok az élő suhanás,
vagyok az élő zuhanás,
lengés vagyok, kerengés,
zengés meg visszamerengés
arra, amiről azt hazudod,
azt hazudod, hogy elfeledted,
ám én megszólalok feletted,
ám én átsuhanok feletted,
 
megvillantom szárnyaimat,
a selyem kardokat,
melyek átmetszik az eget
és hazugságodat,
és akkor már tudod,
akkor rögtön tudod,
hogy az angyal vagyok,
aki gyerekkorodban
úgy magadra hagyott.

[Baszkupapa]

„Valami érthetetlen kapcsolat van a barátság és a csillag között.
Miért csillag a barát?
És miért barát a csillag?
Mert olyan távol van, és mégis bennem él?
Mert az enyém, és mégis elérhetetlen?
Mert az a tér, ahol találkozunk nem emberi, hanem kozmikus?
Mert nem kíván tőlem és én sem kívánok tőle semmit?
Csak azt, hogy legyen, és így, ahogy van; és ő van, és én vagyok, ez kettőnknek tökéletesen elég?
Nem lehet rá válaszolni.
Nem is kell.
De, ha nem is lehet, barátom iránt mindig azt fogom érezni, hogy csillag,
a világegyetemnek rám ragyogása.”

/ Hamvas Béla /

[Baszkupapa]

„Egyetlen dolog szünteti meg a másik hiányának fantom fájdalmát,
ha nem szeretjük tovább.
Ha elfelejtjük.
Amikor azt mondjuk, hogy az „idő gyógyít” – erre gondolunk.
A felejtésre.
Ez azonban – ha valóban szeretünk – nem lehetséges.
A szeretet hiányát csak egyetlen dolog gyógyítja:
ha újra találkozunk azzal, akit szeretünk.
Semmi más.
Jövőre, húsz év múlva, odaát, vagy egy másik életben.
Mindegy.
A hiány mindaddig él, amíg nem látjuk újra.
Nem is az emléke, a hiánya él bennünk.”

/ Müller Péter /

[Baszkupapa]

Ady Endre: Sorsunk

Van az életben egy-egy pillanat,
Erősnek hisszük szerfelett magunkat.
Lelkünk repül, száll, magával ragad,
Bús aggodalmak mindhiába húznak.
Csalóka álmok léghajóján
A vihar szépen fellegekbe tüntet,
Míg lenn a földön kárörvendő,
Gúnyos kacajjal röhögnek bennünket.

Van az életben egy-egy pillanat,
Hogy nem várunk már semmit a világtól,
Leroskadunk bánat terhe alatt,
Szívünk mindenkit megátkozva vádol.
Míg porba hullva megsiratjuk,
Mi porba döntött - sok keserű álmunk,
Nincs egy szem, amely könnyet ejtsen,
Míg testet öltött fájdalmakká válunk.

Ez a mi sorsunk, mindörökre ez,
Szívünk a vágyak tengerén evez,
Hajónkat szélvész, vihar összetépi,
De egy zord erő küzdelemre készti.
Bolyongunk, égünk, lelkesedve, vágyva,
Nincs egy reményünk, mely valóra válna,
Míg sírba visz az önvád néma átka.

[Baszkupapa]

Nagy István Attila: Utószó

Rettenetes, ha a reménytelenség megköti az ember tetteit, gondolkodását, életösztöneit. Ilyenkor nem futja másra az erejéből, mint hogy egymás mellé teszi a lábait, ha egyáltalán útnak indul. De inkább a helyét keresi, mert hirtelen kiüresedett az élete, eltűnt, aminek - hol nagyobb, hol elgyengülő akarattal - nekifeszült. Arra törekedett, hogy átrendezze az elmúlt évtizedeket. Lehet még valami, ha ketten akarják.

Mene tekel ufarsin - megmérettél és könnyűnek találtattál. Ezt mondja az ember legelőször magának. Felkínáltam magam; kézbe vettél, megforgattál, gyönyörködtél bennem, aztán elejtettél. - Olyan, mint egy lila színű kavics, én pedig mostanában megszerettem az aranyat - mondtad. Nem ad hiába, aki úgy ad, hogy közben magának is örömöt szerez vele. Szép gondolat. - Elég lesz a halálig.


**--**--**

Márai Sándor: Füves könyv - A nőkről általában

Köszönet a nőknek.
Köszönet neked, aki megszültél. És neked, aki a feleségem voltál. És neked, te harmadik, tizedik, ezredik, aki adtál egy mosolyt, gyöngédséget, egy meleg pillantást, az utcán, elmenőben, vigasztaltál, mikor magányos voltam, elringattál, amikor a haláltól féltem. Köszönet neked, mert szőke voltál. És neked, mert fehér voltál. És neked, mert okos és jókedvű voltál. És neked, mert türelmes és nagylelkű voltál. És neked, mert betakartad hajaddal arcomat, mikor megbuktam és rejtőzni akartam a világ elől, s neked, mert tested meleget adott testemnek, mikor fáztam az élet magányában. És neked, mert gyermeket szültél nekem. És neked, mert lefogod majd ujjakkal a szemem. És neked, mert kenyeret és bort adtál, mikor éhes és szomjas voltam. És neked, mert testedből a gyönyör sugárzott. És köszönet neked, mert jó voltál, mint az állatok. És neked, mert testednek olyan illata volt, mint a földnek az élet elején. Köszönet a nőknek, köszönet.

[Baszkupapa]

Várnai Zseni: Ne irigyelj

Ne irigyelj púpos ember,
amiért egyenes vagyok,
A lelkemen olyan nagy púp van,
Hogy majd bele szakadok.

Te nem látod,de én érzem,
hogy ez a púp mily nehéz,
Bele van ám gyömöszölve
egy mázsányi szenvedés.

Te vak ember ne haragudj,
én se látok messzire,
Bukdácsolok,botorkálok,
s nem haladok semmire.

Fogadj engem testvérednek,
szegény néma, s hidd el nekem,
Én is csak dadogva szólok,
s nem érti meg senki sem.

Szeressetek engem bénák,
nyomorultak szegények,
Ügye fogyott vagyok én is
össze vissza beszélek.

Képzelődöm,álmodozom,
mint az őrült,s azt hiszem
üvegből van, s össze törik,
Össze törik a szívem.

[Baszkupapa]

Kamarás Klára: Valaki mindig visszahív

Mikor úgy érzem nincs tovább,
utolsót lobbant már a láng,
egy furcsa árnyék fojtogat,
hiába minden áldozat:
valaki mindig visszahív...

Valaki mindig visszahív,
mikor zokogva fáj a szív,
mikor a kétség és tudás
egymásra ront s a pusztulás
szegény, bolond fejemre száll...

Szegény, bolond fejemre száll
a sűrű éj, s a rút halál,
és megfogják a vállamat,
már csak egy végső pillanat...
de mindig van egy fénysugár...

Mindig akad egy fénysugár,
egy halvány, foszló fénybogár
mely megmutatja mennyit ér
az élet, s csupa jót ígér
mikor úgy érzem, nincs tovább.

[Baszkupapa]

Várnai Zseni: Síró szemek

Én sokat nézek a síró szemekbe
S éjente magam is sírok sokat
És messze, zord sötét tájak felől
Magamba szívom a bánatokat.

Mi messze jajlik vérző távolokban,
Mind megtalál és mind olyan enyém,
Hogy arcomat sápadtra komorítja
S ifjú szememből is elfogy a fény.

Pedig Te, Kedves, itt vagy és szeretlek,
Virággal kén' övezni homlokom,
De ajkamon, lásd, könnybefúl az ének,
Ciprus vagyok én minden sírokon.

Tán elveszítlek így, hisz vannak vígak,
Felédhajlók és könnyen nevetők,
Én nem tudok, mert hallom, akik sírnak,
És egyre telnek, mind a temetők.

Lásd, így vagyok, szomorú két szememmel,
Lelkem mélyén bús dalok zengenek,
Kacagások, víg játékok helyébe,
Nem tudom én, elég-e ez Neked?

Mert jaj nekem, síró szemekbe néztem,
S most minden könny az én szememben ég,
Mosolyogni meg közben elfeledtem...
Lehet-e engem így szeretni még?

[Baszkupapa]

József Attila: Ősz

Tar ágak-bogak rácsai között
kaparásznak az őszi ködök,
a vaskorláton hunyorog a dér.
 
Fáradtság üli a teherkocsit,
de szuszogó mozdonyról álmodik
a vakvágányon, amint hazatér.
 
Itt-ott kedvetlen, lompos, sárga lomb
tollászkodik és hosszan elborong.
A kövön nyirkos tapadás pezseg.
 
Batyuba szedte rongyait a nyár,
a pirosító kedvü oda már,
oly váratlanul, ahogy érkezett.
 
Ki figyelte meg, hogy, mig dolgozik,
a gyár körül az ősz ólálkodik,
hogy nyála már a téglákra csorog?
 
Tudtam, hogy ősz lesz s majd fűteni kell,
de nem hittem, hogy itt van, ily közel,
hogy szemembe néz s fülembe morog.

[Baszkupapa]

LORD- Vándor

Élete valahol véget ér, a szíve már nem dobog
Fekete föld mélyén örökre megnyugodott
Nem siratja senki õt
Nem könnyeznek a sírja elõtt

Csavargó volt, bolyongott, magányosan kóborolt
Senkije se volt, semmije se volt, csak az élete
Vén szemét lehunyva élete megszakadt
nem indul új útra, pihen a föld alatt

"Elmondom nektek az õ történetét,
arról mesélek, hogyan élt.
Megszületett, kapott nevet,
csak egyet nem, Szeretetet!
Szülei eldobták, nem törõdtek vele,
nem maradt semmije, csak az élete.
Magas falak, rácsok mögött,
zsiványok, tolvajok között telt a gyermekkora,
ott volt az otthona.
És mégis vidáman élt,
szívébe zárta a nagy reményt,
hogy egyszer majd innen elmehet,
várják erdõk, völgyek, hegyek.
Szabad lesz, mint a madár,
északtól délig, kelettõl nyugatig minden földet bejár."

Az idõ eljött, õ szabad lett
Útra kelhet a végtelenbe
Ezt álmodta, erre ébredt
Évek óta csak ezt remélte

Amerre járt, megszerették
És ha néha megkérdezték
Hogy honnan indult, s mi a célja
Õ vidáman csak ezt dalolta:

Nem félek, amíg élek
Várnak a messzeségek
Városok, országút pora!
Napfényben, zord télben
Minden nap, minden éjjel
Vándorlok, nem állok meg soha!

Éhét, szomját elfeledte
Csak a világ érdekelte
Hosszú haját fújja a szél
Ereiben lüktet a vér

Forró nyár jön hideg télre
Hosszú út áll már mögötte
De nem néz hátra, megy elõre
Jókedvûen énekelve:

Nem félek, amíg élek
Várnak a messzeségek
Városok, országút pora!
Napfényben, zord télben
Minden nap, minden éjjel
Vándorlok, nem állok meg soha!

Nem kell a csillogás
Nem kell a ragyogás
Nem kell a vakító pénz!
Nem kell sok hamis vágy
Nem kell a céltalan cél!

Nem kell a csillogás
Nem kell a ragyogás
Nem kell a vakító pénz!
Nem kell sok hamis vágy
Nem kell a céltalan cél!

Nem félek, amíg élek
Várnak a messzeségek
Városok, országút pora!
Napfényben, zord télben
Minden nap, minden éjjel
Vándorlok, nem állok meg soha!

Évek túl hamar szállnak el
Csavargó haja hófehér
Szíve dobban még, szeme tûzben ég
De hívja már az örök pihenés

Nem félek, amíg élek
Várnak a messzeségek
Városok, országút pora!
Napfényben, zord télben
Minden nap, minden éjjel
Vándorlok, nem állok meg soha!

You are not allowed to view links. Register or Login

[Baszkupapa]

Gara György - Ha volna valaki

Egyedül járok köztetek,
Kik párosan jöttetek.
Mosolygok, mondok szavakat,
Néha a hangom elakad.
Nehéz a magánosok éje
Sápadtan alszanak,
Mint eldobott kődarab
Mit elrejt a holt tavak zöld színű mélye.

Ha volna valaki aki azt mondaná, hogy ébredj!
Nem fonódna rám a bánat, szemembe hullanának
Tűztollú reggeli fények, reggeli fények.

Ha volna valaki aki azt mondaná, hogy járjak.
Minden utca hívogatna, néznének megtagadva,
Csalóka éjszakai árnyak, éjszakai árnyak.

Ha valaki megfogná a kezem,
Vagy bíztatóan visszanézne rám,
Sokáig néznék a felkelő nap felé,
És lehajtanám lassan a fejem.

Ha lennél az, aki nekem mindenem volnál,
Tétovázva erre jönnél, csendesen átölelnél,
Mennénk, te megcsókolnál,
És semmit sem szólnál.
Semmit sem szólnál.

[Baszkupapa]

A Hold könnye

Egy öreg farkas élt egy erdőben. Magányos volt egész életében… Egyetlen társa volt csupán: a sápadt Hold.
Farkas apót szerette az erdő minden lakója. Szerették őt az erdei szellemek is. A szél szívesen borzolta kopott bundáját, amit a langyos eső mosott olykor tisztára, hogy aztán a nap jótékony, meleg sugarai szárítsák meg azt. Farkas apó mégis magányosan élt. Minden éjjel kiült az erdő szélére, ahol azok különös fák nőttek, amelyeknek mintha apró csillagok izzottak volna az ágain. A hegyek fölött sápadtan ragyogott a Hold. Farkas apó csak ült az erdő szélén, hallgatta az erdei rovarok zenéjét, és gondolataiba merülve nézte a Holdat. Azon tűnődött, mi az oka annak, hogy ő annyira magányos. Miért nincs egyetlen társa évek óta? Benne van a hiba? A hosszú évek megkeményítették az öreg farkas szívét, ilyenkor mégis könnybe lábadtak szemei. És oly bánatosan nézett a sápadt Holdra, hogy az is majd elsírta magát. Talán a Holdtól várta a választ. De a Hold csak ringott a csillagok alatt, örök némaságba burkolózva.
Így ment ez már hosszú esztendők óta. Mígnem az egyik téli éjjelen, amikor a Hold csak keskeny sarlóként pislogott az égbolton, farkas apónak különös érzése támadt. Mintha figyelné valaki. És a távolban, a hegyek lábánál burjánzó bokrok mögött megpillantott két apró csillagot. Nem, nem is csillagok voltak azok, hanem egy ragyogó szempár. Őt nézte… Az öreg farkas nem mozdult. Valami szokatlant érzett a szívében. Valami ismeretlent. Alig hallhatóan dobbant egyet a szíve… Hosszú percekig figyelték egymást, aztán a két ragyogó szem, mint fáradt szentjánosbogarak, lassan kialudtak… A Hold is eltűnt az égről, és lassan kivilágosodott…
Farkas apó lassan hazaballagott. Aznap egész végig a különös szempár járt a fejében. És szokatlan módon valami melegség is átjárta a szívét…
A következő éjjelen ugyanúgy megjelent a világító szempár. Most, mintha kicsit közelebb is lett volna, és egy sötét árny rajzolódott ki mögötte. Órákon át nézték egymást, és végül ugyanúgy eljött a reggel.
Az öreg farkas úgy érezte, színesebb lett az erdő, langyosabban fúj a szél és valahogy a madarak is vidámabban énekeltek. Alig várta, hogy leszálljon az éj. Nem kellett csalódnia. Sőt, most már még közelebb, alig kőhajításra tőle villant fel a két csillogó szem. Most már látta, ki a különös látogató. Egy gyönyörű, hatalmas, fehér farkas sziluettje rajzolódott ki. És az öreg farkas szíve egyre erősebben dobogott, egyre melegebbnek érezte azt. Tett néhány tétova lépést a másik farkas felé, de aztán megtorpant. Így érte őket a reggel.
Hosszú heteken keresztül így ment ez. Ahogyan a Hold lassan kövér koronggá hízott, úgy kerültek egyre közelebb ők is egymáshoz. És az egyik éjjelen, amikor már szinte összeért az orruk, a gyönyörű fehér farkas megmozdult, és fejét farkas apó vállára hajtotta… Nem történt semmi több. Csak ültek az erdő szélén, és érezték, hogy valami láthatatlan erő öleli őket át, összekapcsolódnak és eggyé válnak hosszú perceken át. Farkas apónak egész testében szétáradt az a különös melegség, amit eddig csak a szívében érzett. Érezte a másik farkas bundájának illatát, és szinte együtt lélegeztek. A Hold pedig talán olyan fényesen ragyogott, mint még soha azelőtt. Amikor pedig az éj fátylát kezdték szétszabdalni a hajnal első sugarai, a fehér farkas megfordult, és a hegyek felé szaladt… Farkas apó sokáig nézett még utána.
Hazament, és lefeküdt a barlangja előtt a hóba. Nézte a felhőket, és gondolkodott. Nem értette, mi ez a különös érzés, ami egész testét átjárja. Nem értette, mert eddig még sosem érezte.
Aznap éjjel a félelem lopózott szívébe… Mi lesz akkor, ha egyszer hiába várja az erdő szélén a fehér farkast? Mi lesz, ha nem jön el többé? Mi van, ha ez egész csak hazugság?
Ezt nem engedheti meg magának. Ekkora fájdalmat nem tudna elviselni. Maradjon csak neki a sápadt Hold. Abban sosem fog csalódni. Az az ő igazi barátja. Megkeményítette a szívét, és olyan mélyre zárta benne a melegséget, amilyen mélyre csak képes volt.
Heteken keresztül nem ment az erdő szélére. A barlangja előtt ült a tisztáson, onnan nézte a Holdat.
A fehér farkas pedig minden éjjel várta őt a szokott helyen. A Hold lassan újból elvékonyodott… És az egyik hűvös éjjelen a fehér farkas nem tért többé vissza. A Holdnak különös, szürkés színe lett, mintha a magába zárt fájdalmát próbálná eltitkolni sikertelenül.
Farkas apó visszatért az erdő szélére. Egyedül volt. Érezte, hogy hiába keresi a csillogó szempárt. Tudta, az nem jön vissza többé. Nyugodtnak kellett volna lennie, de a melegség a szívében egyre nehezebbé vált. Szinte már fájt… Mi történik velem? - kérdezte, és összerogyott a fájdalomtól. Kétségbeesetten nézett fel a szürkülő Holdra. És akkor a Hold belső, íves részén néhány apró gyöngyszem gördült végig, és miután egyetlen hatalmas gyönggyé dagadtak, egy könnycsepp hullott alá az égből. A Hold könnye.
Zuhant, zuhant, fényesen, és sápadtan csillogó sávot hagyott maga után az égbolton. A könnycsepp a hegyek közé zuhant, de még innen is jól látszott a fénye… Lassanként egy halvány, de jól látható híd rajzolódott ki farkas apó előtt. A híd a hegyek közé vezetett.Remegő lábakkal lépett a hídra, a torkát kegyetlenül marta valami, a szíve dobogása majd szétvetette egész testét…
A Hold könnye mutatta az utat. A hegyekben már vártak rá.   

[Baszkupapa]

Wass Albert: Igazgyöngyök

Egyszer régen, mikor még nem volt bánat,
S a kék vizekben tündökölt a hold,
Tündér leány állott a tenger partján,
S a hab lágyan, szerelmesen dalolt...
De egy este... messze észak felől
Orkán hadával érkezett a tél,
A tündér sírt és fényes könnyeit
Zúgó tengerbe hullatta a szél...

Aztán elment... a tenger várta, várta,
És fodros habja többé nem dalolt.
Ködös, borongós, néma éjszakákon
Sötét vizén nem tündökölt a hold...
S a mélybe hullott tündér könnyekből
Lettek a fényes igazgyöngy szemek...
A gyöngyhalász néha megtalálja
A mélybe rejtett tündér-könnyeket...
Én is ilyen gyöngyhalász vagyok,
És verseim az igazgyöngyszemek...
Egyszer lelkembe zokogott egy tündér
S azóta néha gyöngyszemet lelek...

visitors can't see pics , please You are not allowed to view links. Register or Login or You are not allowed to view links. Register or Login

[Baszkupapa]

visitors can't see pics , please You are not allowed to view links. Register or Login or You are not allowed to view links. Register or Login
Wass Albert: Magányosság erdejében

Ez itt a magányosság erdeje.
Itt én vagyok csak; én és valaki,
valaki, akit nem is ismerek.
És aki mégis, mégis elkísér
akármeddig megyek.
Valaki, akit mégsem ismerek.

S van itt egy álmom: különösen szép,
és különösen mégis fáj nekem:
Valaki egyszer majd elémbe lép,
és megfogja két tévelygő kezem,
lecsókolja két könnyező szemem...
Valaki majd az életembe lép,
aki százszor több, mint az életem.
Van itt egy álmom: különösen szép,
és különösen, mégis fáj nekem...

Ez itt a magányosság erdeje.
Itt én vagyok csak, én és valaki,
Valaki, akit nem ismerek,
és akiről még tudnom sem szabad:

Bár jobban szeretem, mint magamat.

[Baszkupapa]

Wass Albert: Itt leszek közel, valahol

Ha eljön majd a nap,
Amikor meghalok,
Ti ne gyászoljatok.
Én itt leszek, közel.
Itt találtok napnyugtakor,
ha kirepül a vízimadár este,
kecskefejő tyurrogásában,
egy messzi bagolyhuhogásban.
Én itt leszek, közel,
vigyázok az erdő csendjére
és álmotokra.

Ha érezni akartok engem,
csak hajtsatok be az erdőbe
és álljatok meg az út mentén.
Figyeljetek: a halk lombsusogásban
hallhattok engem,
amint kutyáimmal
elmúlt esztendők boldog
vadászhelyeit járom.
Mosolyogjatok egy virágra,
egy pillangóra,
egy kis madárra,
egy pislogó csillagra
a messzi szemhatáron,
mikor az est árnyékai
körülfognak szelíden...

Csak mosolyogjatok,
és én az öröklétből
visszamosolygok rátok.

[Baszkupapa]

You are not allowed to view links. Register or Login

[Baszkupapa]

Wass Albert: Szeretném...

Szeretném, ha egyszer az lehetnék,
Ami leginkább lenni akarok.
Ha egyszer azt mondaná valaki:
Megsajnáltam a bánatodat,
Hitetlenségedet, háborgásodat,
S neked adom mi legdrágább neked:
A sorsodat, az önéletedet.
Neked adom a teremtésedet.
Akkor azt mondanám: legyek erő,
A végtelenség örök ereje,
Aki nem néz hátra, csak előre,
S nem hallja a múlt idők zenéjét.
Legyek az őskor mitikus gigásza,
Aki számára nincsen vég, határ,
Hogy két karommal a világot rázzam,
S a hitemet, az igazságomat
Belesüvöltsem, belekiabáljam;
Eszme legyek, kirobbanásra kész,
Szent Géniusz, hatalmas és merész,
Aki előtt a végtelen szabad!
Erő legyek, kiben nem él az álom,
Ki győzni tudjon Olimposz-csatákon,
Kiben jövendő nagy világok élnek,
Ki a babonának és hitetlenségnek
Kiszúrja titokzatos Küklopsz-szemét.
Erő legyek, nagy alkotó erő,
Romboló, világokat teremtő,
Kinek lelkében eszme-lángok égnek,
S nem fél a Halál sötét szellemének
Bátran, büszkén a szemébe nézni.
Erő legyek: jövő ködébe látó,
Erő legyek: nagy eszmékért csatázó,
Zengjem a ködös mindenségen át,
Egy új teremtés király-himnuszát!
S ha egyszer majd az idő műhelyéből
Jőnek tüzesebb világ-hajnalok,
Tudjam, hogy élek, dalolok, vagyok!
Szeretném, ha egyszer az lehetnék,
Ami igazán lenni akarok.

[Baszkupapa]

Váci Mihály: Ha rád gondolok - Virágzom

Harangszó ver szíven:
mintha bennem zuhogna.
Hol vagy mellőlem? Hiányzol.
Minden téged kérdez;
ha madár szól,
hol hagytalak? – rámszól.
Milyen messze vagy!
Mindennek arca sírásoddal fordul felém,
s bármit mondhatok,
nem hallom, csak a te hangodat.

Te vagy az el nem ért vidék,
melyet bejárni vágyom,
a hegyen-túli ég,
hegyekből kibukkanó tenger,
hajózható láthatárom.

Bezárt szárnyaid bennem fájnak,
sírásaid mindenütt elérnek,
fűzfáim alattuk áznak.
Bennem egy hegedű érintetlenül,
- óvja puha bársony.
Csodafád vagyok,
ha rádgondolok – virágzom.

Mi él, éltet, Neked virít.
Kristályként bezár sorsom magába,
s rózsaként kinyit.

[Baszkupapa]

You are not allowed to view links. Register or Login

[Baszkupapa]

Weöres Sándor: Holdbéli csónakos

Úszom az égen arany csónakon,
az éj homályán én uralkodom,
az eget-földet végig láthatom,
a csillagot tengerbe buktatom.
Szállok a sötét légtenger hátán,
kuszált felhőbe feszül a csáklyám,
ezüst evezőm dalolva csobban,
úszom fekete égi habokban.
 
Holdbeli csónakos, örök szerelmem,
arany sajkádra vegyél föl engem!
Sokat szenvedtem, sokat bágyadtam,
a sötét erdőt könnyel áztattam,
eleget sírtam a földi porban,
ölelj magadhoz a tiszta Holdban.
Nem él a földön, akire vágyom,
holdbeli csónakos, te légy a párom.
 
Fénylő csónakom szeli az éjet,
legszebb csillagom, szeretlek téged,
egyedül vagyok, vágyódom érted,
enyém leszel majd, ha a tavasz éled.
Mellém ültetlek szép csónakomba,
eleget sírtam a földi porban
hajad az eget aranyba vonja,
ölelj magadhoz a tiszta Holdban.
 
A lenti bút-bajt mind elfelejted,
A lenti bút-bajt mind elfelejtem,
fejed örökre vállamra ejted,
fejem örökre válladra ejtem,
fejed örökre vállamra ejted.

You are not allowed to view links. Register or Login

[Baszkupapa]

József Attila: Tedd a kezed

Tedd a kezed
homlokomra,
mintha kezed
kezem volna.
 
Úgy őrizz, mint
ki gyilkolna,
mintha éltem
élted volna.
 
Úgy szeress, mint
ha jó volna,
mintha szívem
szíved volna.

visitors can't see pics , please You are not allowed to view links. Register or Login or You are not allowed to view links. Register or Login

[Baszkupapa]

József Attila: Ősz

Tar ágak-bogak rácsai között
kaparásznak az őszi ködök,
a vaskorláton hunyorog a dér.
 
Fáradtság üli a teherkocsit,
de szuszogó mozdonyról álmodik
a vakvágányon, amint hazatér.
 
Itt-ott kedvetlen, lompos, sárga lomb
tollászkodik és hosszan elborong.
A kövön nyirkos tapadás pezseg.
 
Batyuba szedte rongyait a nyár,
a pirosító kedvü oda már,
oly váratlanul, ahogy érkezett.
 
Ki figyelte meg, hogy, mig dolgozik,
a gyár körül az ősz ólálkodik,
hogy nyála már a téglákra csorog?
 
Tudtam, hogy ősz lesz s majd fűteni kell,
de nem hittem, hogy itt van, ily közel,
hogy szemembe néz s fülembe morog.