Téma: A lélek pátyolgatása - kedvenc versek, idézetek, videók, dallamok

[Baszkupapa]

visitors can't see pics , please You are not allowed to view links. Register or Login or You are not allowed to view links. Register or Login

[Baszkupapa]

Még egy uccsó.

You are not allowed to view links. Register or Login

[Baszkupapa]

Szabó Lőrinc: Ima a gyermekekért

Fák, csillagok, állatok és kövek
szeressétek a gyermekeimet.

Ha messze voltak tőlem, azalatt
eddig is rátok bíztam sorsukat.

Énhozzám mindig csak jók voltatok,
szeressétek őket, ha meghalok.

Tél, tavasz, nyár, ősz, folyók, ligetek,
szeressétek a gyermekeimet.

Te, homokos, köves, aszfaltos út,
vezesd okosan a lányt, a fiút.

Csókold helyettem, szél, az arcukat,
fű, kő, légy párna a fejük alatt.

Kínáld őket gyümölccsel, almafa,
tanítsd őket csillagos éjszaka.

Tanítsd, melengesd te is, drága nap,
csempészd zsebükbe titkos aranyad.

S ti mind, élő és holt anyagok,
tanítsátok őket, felhők, sasok,

Vad villámok, jó hangyák, kis csigák,
vigyázz reájuk, hatalmas világ.

Az ember gonosz, benne nem bízom,
De tűz, víz, ég, s föld igaz rokonom.

Igaz rokon, hozzátok fordulok,
tűz, víz, ég s föld leszek, ha meghalok;

Tűz, víz, ég és föld s minden istenek:
szeressétek, akiket szeretek.

[Baszkupapa]

Reményik Sándor: Csak egymáshoz

Ha most, mikor oly érthetetlenül nehéz a szívem:
Valaki jönne és karonfogna szépen, szelíden -

Nem is karon, csak kézenfogna, mint árva gyermeket a másik
És sétálnánk napnyugtától a legelső csillagsugárig!

Valaki, akinek most nem volna gondja semmi másra,
Csak arra, hogy én szomjazom csendes-szavú vigasztalásra -

Aki jönne mellettem főlehajtva egy órácskát hallgatagon
S a hallgatása azt mondaná: panaszkodjék, én hallgatom.

Újat nem mondanék, tán inkább ezerszer elmondottakat,
De új volna így, ily zavartalan-ketten az esti ég alatt -

Egy óráig, amíg a csillag felragyog és reánksugároz:
Nem volna köze semmi máshoz, nem volna közöm semmi máshoz.

1937

[Baszkupapa]

József Attila: Karóval jöttél

Karóval jöttél, nem virággal,
feleseltél a másvilággal,
aranyat igértél nagy zsákkal
a nyádnak és most itt csücsülsz,
 
mint fák tövén a bolondgomba
(igy van rád, akinek van, gondja),
be vagy zárva a Hét Toronyba
és már sohasem menekülsz.
 
Tejfoggal kőbe mért haraptál?
Mért siettél, ha elmaradtál?
Miért nem éjszaka álmodtál?
Végre mi kellett volna, mondd?
 
Magadat mindig kitakartad,
sebedet mindig elvakartad,
híres vagy, hogyha ezt akartad.
S hány hét a világ? Te bolond.
 
Szerettél? Magához ki fűzött?
Bujdokoltál? Vajjon ki űzött?
Győzd, ami volt, ha ugyan győzöd,
se késed nincs, se kenyered.
 
Be vagy a Hét Toronyba zárva,
örülj, ha jut tüzelőfára,
örülj, itt van egy puha párna,
hajtsd le szépen a fejedet.
1937. október

[Baszkupapa]

Reményik Sándor: Kegyelem

Először sírsz.
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
körömszakadtig maradék-erőd.
Akarsz, egetostromló akarattal –
s a lehetetlenség konok falán
zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
szótalanul, gondolattalanul
mondod magadnak: mindegy, mindhiába
a bűn, a betegség, a nyomorúság,
a mindennapi szörnyű szürkeség
tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!
S akkor – magától – megnyílik az ég,
mely nem tárult ki átokra, imára,
erő, akarat, kétségbeesés, bűnbánat
– hasztalanul ostromolták.
Akkor megnyílik magától az ég,
s egy pici csillag sétál szembe véled,
s olyan közel jön, szépen mosolyogva,
hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

Akkor – magától – szűnik a vihar,
akkor – magától – minden elcsitul,
akkor – magától – éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
csak úgy, magától – friss gyümölcs terem.

Ez a magától: ez a Kegyelem.

[Baszkupapa]

József Attila:Íme, hát megleltem hazámat

Ime, hát megleltem hazámat,
a földet, ahol nevemet
hibátlanul irják fölébem,
ha eltemet, ki eltemet.
 
E föld befogad, mint a persely.
Mert nem kell (mily sajnálatos!)
a háborúból visszamaradt
húszfillléres, a vashatos.
 
Sem a vasgyűrű, melybe vésve
a szép szó áll, hogy uj világ,
jog, föld. - Törvényünk háborús még
s szebbek az arany karikák.
 
Egyedül voltam én sokáig.
Majd eljöttek hozzám sokan.
Magad vagy, mondták; bár velük
voltam volna én boldogan.
 
Igy éltem s voltam én hiába,
megállapithatom magam.
Bolondot játszottak velem
s már halálom is hasztalan.
 
Mióta éltem, forgószélben
próbáltam állni helyemen.
Nagy nevetség, hogy nem vétettem
többet, mint vétettek nekem.
 
Szép a tavasz és szép a nyár is,
de szebb az ősz s legszebb a tél,
annak, ki tűzhelyet, családot,
már végképp másoknak remél.

1937. november

You are not allowed to view links. Register or Login

[Baszkupapa]

Váci Mihály: Ha érdemes - ha nem

Ma sem volt könnyű élni.
Nem lesz könnyű sosem.
De érdemes volt! - s mindig
érdemes lesz, - hiszem.
Nehéz - s el kell fogadni,
ki szemben áll velünk,
s azokat elviselni
kikkel menetelünk.
Ütésük úgy eltűrni,
hogy meg se tántorodj:
- a túloldal ne lássa,
mint hull szét táborod.
Emelni, vinni vállon,
ki gyenge s már kidől;
s mert rá is jut erődből,
ledöfne - úgy gyűlöl.
Naponként mosolyogni,
kínban, azok között,
kik összefenik szemük
egy jó szavad mögött.
Menni velük - már régen
nem értük! - Csak azért,
mert e sereg iránya
valami célt ígért.
Velük és ellenükre,
annyi közt egyedül,
- vívni, mégis azért,
mi csak együtt sikerül:
- mindez ma sem volt könnyű,
- s nem lesz könnyű sosem -
de törvény s vállalt sors ez,
ha érdemes - ha nem.

[Baszkupapa]

Károlyi Amy: Úton

A lélek nélkül
oly üresnek tetszik a szoba.
Szellőztetnek.
Huzat nélkül takaró, párna,
szétszedve az élőnek ágya.
Nem beteg már és meg nem gyógyul,
nem nevet többé és nem búsul,
nem kételkedik és nem bízik.
A tegnapi virág még nyílik.

[Baszkupapa]

József Attila: Szeretők lázadása

Eljön az az éjjel, melynek
minden csillaga szívig ég el.
Föllázadt szeretők szaladnak
lobogó hajakkal, zenékkel.
 
Nótázva hozza mind a partig
görnyesztő, piros drágaságát.
Megtárul morogva a tenger
s kincseiket ők bedobálják.
 
- Győztél, eljöttünk szerelemmel,
ízedet visszahoztuk néked,
nosza fogadd bilincseinket,
kötözd le fájó szívverésed.
 
Nosza, fogadd hát koronánkat,
a harangot, sapkánkon a csörgőt,
egy zacskó lisztünk s egy marék
elbúsult, ragaszkodó szöllőt.
 
Fogadd most - tépett ágainkat,
vedd jólcsinált szerszámainkat,
fogadd seprőnket, tányérunkat,
de ágyunk helyett, nesze, magunkat.
 
S füstölgő, parazsas homlokkal
fiúk és lányok leguggolnak,
fölöttük reszketve ereszkednek
pártalanul nagy, teli holdak.
 
S a víz a sok vad ajándéktól
kijön értük, elönti őket,
hanem hiába zúg, - zúgása
erősbíti az éneklőket.
 
A lányok dalát: Tenger vagyunk,
keserű só vagytok ti bennünk, -
a fiúk dalát: Partok vagyunk,
keserű tenger vagytok bennünk.
 
S a víz habzó, kibomlott kontyán
ragyogó holtakat ringat csengve
és háborogván emlékezik
az elcsöndesült szerelemre.

visitors can't see pics , please You are not allowed to view links. Register or Login or You are not allowed to view links. Register or Login

[Baszkupapa]

Reményik Sándor: Csendes csodák

Ne várd, hogy a föld meghasadjon
És tűz nyelje el Sodomát.
A mindennap kicsiny csodái
Nagyobb és titkosabb csodák.

Tedd a kezedet a szívedre
Hallgasd, figyeld, hogy mit dobog,
Ez a finom kis kalapálás
Nem a legcsodásabb dolog?

Nézz a sötétkék végtelenbe,
Nézd a kis ezüstpontokat:
Nem csoda-e, hogy árva lelked
Feléjük szárnyat bontogat?

Nézd, árnyékod hogy fut előled,
Hogy nő, hogy törpül el veled.
Nem csoda ez? - s hogy tükröződni
Látod a vízben az eget?

Ne várj nagy dolgot életedbe,
Kis hópelyhek az örömök,
Szitáló, halk szirom-csodák.
Rajtuk át Isten szól: jövök.

[Baszkupapa]

Reményik Sándor: Mi mindíg búcsuzunk

Mondom néktek: mi mindíg búcsuzunk
Az éjtől reggel, a nappaltól este,
A színektől, ha szürke por belepte,
A csöndtől, mikor hang zavarta fel,
A hangtól, mikor csendbe halkul el,
Minden szótól, amit kimond a szánk,
Minden mosolytól, mely sugárzott ránk,
Minden sebtől, mely fájt és égetett,
Minden képtől, mely belénk mélyedett,
Az álmainktól, mik nem teljesültek,
A lángjainktól, mik lassan kihűltek,
A tűnő tájtól, mit vonatról láttunk,
A kemény rögtől, min megállt a lábunk.

Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz,
Mert minden csönd más, - minden könny, - vigasz,
Elfut a perc, az örök Idő várja,
Lelkünk, mint fehér kendő, leng utána,
Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj.
Hidegen hagy az elhagyott táj, -
Hogy eltemettük: róla nem tudunk.
És mégis mondom néktek:
Valamitől mi mindíg búcsuzunk.

[Baszkupapa]

Wass Albert: Voltam (részlet)

Különös valami az emberi élet.
Ahova Isten beülteti, ott gyökeret ereszt. Hajszálnyi gyökeret elébb, mint a zsönge növényke, majd
ahogy az idő telik: egyre szélesebb körben kapaszkodik a földbe, akár a fa. S ahogy növekszik, gyökere
is egyre mélyebbre nyúl alá s egy idő múlva már nem is lehet kitépni onnan anélkül, hogy kár ne esnék
bele, kisebb vagy nagyobb, a fa, vagy az ember sajátságos természete szerint, s mert hogy emberről
beszélünk és nem fáról, hozzá kell tegyük a fontosság sorrendjében: az emberi lélek természete szerint.
Van fa, amelyik belepusztul az átültetésbe. Nem képes beleilleszkedni az új talajba, az új éghajlatba,
az új környezetbe. Elsatnyul s idővel elpusztul. Így van az emberrel is. Ha a történelem gonosz keze
kitépi a földből, ahova beleszületett, ahol emberré nőtt: nehezen leli meg helyét máshol. Akárcsak a fa.
Míg fiatal alatta a gyökér: gondos kéz kiáshatja, elültetheti baj nélkül. De ha mélyen van már a gyökere,
akkor az Úristen törvénye szerint békében kellene hagyni, ha azt akarjuk, hogy gyümölcsöt teremjen.
Ez az emberi világ azonban, melyben élni rendeltettünk, nem törődik Isten törvényeivel. Maga próbál
törvényeket csinálni saját magának, s ezzel aztán el is rontja ezt a világot úgy, hogy jobban elrontani
talán nem is lehetne.

[Baszkupapa]

Wass Albert: Nagyapám tanítása

– Idefigyelj – mondta komoran -, ha egyszer megígérted valakinek, hogy ekkor és ekkor itt vagy amott leszel, és   nem vagy ott időben, csak két mentséged lehet: meghaltál, vagy olyan beteg vagy, hogy mozdulni se tudsz!  Hogy nem haltál meg, azt látom. Nos, mi a betegség, hadd hívjam a doktort?!
Elmondtam neki szorongva ott a sötétben, hogy mi történt. Nagyapám szó nélkül végighallgatott. Mikor aztán kifogytam a szóból, megszólalt. Súlyos, lassú beszéddel.
– Idefigyelj – mondta. – Vannak emberek ezen a földön, akik úgy dobálják ide-oda a szavakat, meg az ígéreteket, hogy azoknak semmi értékük nincsen többé. Mi, Wassok nem ezek közé tartozunk. Ha mi mondunk valamit, az áll, mint a sziklakő. Ha mi a szavunkat adjuk, azt tartjuk is, ha belepusztulunk is! Érted?
– Értem – hebegtem megrendülve.
– Dehogyis érted – csapott le reám a szava -, de elmagyarázom úgy, hogy megértsed. Látod itt a mellényem zsebében az aranyórát? Nagyapámtól kaptam, amikor leérettségiztem. Amikor leérettségizel, a tied lesz. Ez az óra számomra minden csecsebecsénél értékesebb. De ellophatod. Visszaadhatod, vagy megtérítheted az árát. Ellophatod valakinek a lovát, a tehenét, ökrét, vadászpuskáját. Mindenét ellophatod és visszaadhatod megint, vagy megtérítheted az árát. Csak egy valamit, ha ellopsz valakitől, nem térítheted meg soha. S ez az idő! Ha valakinek az idejét lopod, azt úgy megloptad, hogy soha jóvá nem teheted. A várakozásban eltelt időt semmi hatalom a földön nem hozhatja vissza. Nincs, eltelt, vége. Örökre elveszett, és te voltál az, aki a jóvátehetetlen veszteséget okoztad. Érted?

Értettem. Úgy megértettem, hogy attól a naptól kezdve, ha valakinek szavamat adom, hogy ekkor és ekkor itt vagy amott leszek – akkor már ott vagyok öt perccel azelőtt, még ha vénasszonyok esnek is az égből, ahogy drága jó nagyapám szokta volt mondani. Erre neveltem gyermekeimet és unokáimat is. Nem azért, mert késni neveletlenség, hanem mert több annál. Aki öt percet késik, az öt percet ellop valakinek az életéből, amit nem tehet jóvá soha.
– A megbízható embert még ellensége is tiszteli – mondta volt nagyapám -, mert a megbízható ember a társadalom sziklaköve, amire országot lehet építeni. A többi szemét, amit elfú a szél…

[Baszkupapa]

Wass Albert: Otthon

“Igen, valahogy így van: otthon az, ahova hazatérsz. Ahol valaki vár este. Ahol ismered a fal kopásait, a szőnyeg foltjait, a bútorok apró nyikorgásait. Ahol úgy fekszel le az ágyba, hogy nem csak alszol, hanem pihensz. Nem csak pihensz, hanem kipihened magad. Kipihened az életet, az embereket, mindent. Ahol otthon vagy, az az otthon.
Nem kell hozzá sok. Elég egy szoba. Ha tízen vagytok benne, az se baj. Ha mind a tízen egyek vagytok ebben, hogy haza tértek, amikor este hazatértek. Nem kell hozzá sok, csak egy szoba és egy érzés. Egy egészen egyszerű állati érzés: hogy ma itt élek. Van egy ágy, amiben alszom, egy szék, amire leülök, egy kályha, ami meleget ad. És hogy ebben a körülöttem lévő széles, nagy és furcsa világban ez a kis hely nem idegen és ma az enyém. Jól érzem magamat benne, ha kinézek az ablakon és kint esik az eső, vagy süvölt a szél. És hogy ha ide este bejövök, meglelem azokat, akik még hozzám tartoznak.
Ez az otthon.
Minden embernek módja van hozzá. Egy szűk padlásszoba is lehet otthon. Egy pince is. Még egy gallyakból összetákolt sátor is otthon lehet. Ha az ember önmagából is hozzáad valamit.
Elég egy szál virág, amit az útszélen találtál. Egy fénykép, amit éveken keresztül hordoztál a zsebedben. Egy könyv az asztalon. Egy ébresztőóra. Mit tudom én: ezer apró kacat ragad az emberhez útközben.
A fontos az, hogy érezd: jobbra és balra Tőled áll a világ, a maga szépségeivel, és a maga csúnyaságaival. Süt a nap, esik az eső, szelek járnak és felhők futnak a széllel. Vannak virágok és fák és patakok és emberek. Valahol mindezek mögött van az Isten és Ő igazítja a virágokat, a fákat, a patakokat és az emberek közül azokat, akik neki engedelmeskednek. És mindezeknek a közepén itt ülsz Te, egy széken, egy asztal előtt. És ez a szék és ez az asztal ma a Tied. Ma. Ez a fontos. És körülötted szép rendben a többi: a virágok, a fák, a felhők, Isten bölcsessége és az emberek kedves balgaságai, ma mind a Tieid. És jól van ez így. Mert hiszen az ember úgyis elég keveset él. És még az is jó, hogy keveset él.
Ha mindezt érezni tudod: nem vagy otthontalan a világon.”

[Baszkupapa]

Kosztolányi Dezső: Halotti beszéd

Látjátok feleim, egyszerre meghalt
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szivünkhöz közel álló.
De nincs már. Akár a föld.
Jaj, összedőlt a kincstár.
Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.

Nézzétek e főt, ez összeomló,
kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,
mely a kimondhatatlan ködbe vész
kővé meredve, mint egy ereklye,
s rá ékírással van karcolva ritka,
egyetlen életének ősi titka.

Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.
Mindenki tudta és hirdette: ő volt.
Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt,
s szólt, ajka melyet mostan lepecsételt
a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja,
mint vízbe süllyedt templomok harangja
a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég:
“Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék”,
vagy bort ivott és boldogan meredt a
kezében égő, olcsó cigaretta
füstjére, és futott, telefonált,
és szőtte álmát, mint színes fonált:
a homlokán feltündökölt a jegy,
hogy milliók közt az egyetlenegy.

Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a múltba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.

Édes barátaim, olyan ez éppen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: “Hol volt…”,
majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt,
s mi ezt meséljük róla sírva: “Nem volt… “
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.

[Baszkupapa]

Vagy ő jön vissza, vagy én megyek el. Minthogy nem jöhet vissza, el kell mennem. Meghalni jó, nem is nehéz, ami itt kialszik, az máshol újra felgyullad. Itt, ezen a földön örökös szívszorongás az élet. Az ember nem lehet örökké boldogtalan. Tehát felmegyünk a csillagokba, házasságot kötünk, soha nem válunk el egymástól, csak szeretjük, szeretjük egymást.
/ Victor Hugo \

[Baszkupapa]

József Attila: Tudod, hogy nincs bocsánat

Tudod, hogy nincs bocsánat,
hiába hát a bánat.
Légy, ami lennél: férfi.
A fű kinő utánad.
A bűn az nem lesz könnyebb,
hiába hull a könnyed.
Hogy bizonyság vagy erre,
legalább azt köszönjed.

Ne vádolj, ne fogadkozz,
ne légy komisz magadhoz,
ne hódolj és ne hódits,
ne csatlakozz a hadhoz.

Maradj fölöslegesnek,
a titkokat ne lesd meg.
S ezt az emberiséget,
hisz ember vagy, ne vesd meg.

Emlékezz, hogy hörögtél
s hiába könyörögtél.
Hamis tanúvá lettél
saját igaz pörödnél.

Atyát hivtál elesten,
embert, ha nincsen isten.
S romlott kölkökre leltél
pszichoanalizisben.

Hittél a könnyü szóknak,
fizetett pártfogóknak
s lásd, soha, soha senki
nem mondta, hogy te jó vagy.

Megcsaltak, úgy szerettek,
csaltál s igy nem szerethetsz.
Most hát a töltött fegyvert
szoritsd üres szivedhez.

Vagy vess el minden elvet
s még remélj hű szerelmet,
hisz mint a kutya hinnél
abban, ki bízna benned.

1937. július-augusztus

You are not allowed to view links. Register or Login

[Baszkupapa]

Ady Endra: Obsitot se kapok

Élt és írt élet, szerelem s dalok,
Mámorotoktól lassan ballagok.

Be sokat adtam oda értetek
S nekem be kurta kézzel mértetek.

Vagyonom vékony, koldus szemfedők:
Kis áltatás és még kevesebb gőg.

S ha ez se lesz, mi lesz hát majd velem?
Kap obsitot nóta és szerelem?

Életemet, túl a silány derűn,
Nem fogom-e meginni keserűn?

Óh, szerelem s kevéske kis mívem,
Életetek, félek, hogy semmi sem.

S az életem, félek, hogy megunom
Hazugság-fogytán és fele-uton.

Obsitom sem lesz bölcs emlékezés,
Áltatás és gőg elfogy e kevés.

Futó homok lepi be a nyomom
S az asszonyom sem az én asszonyom.

[Baszkupapa]

Tóth Árpád: Lélektől lélekig

Állok az ablak mellett éjszaka,
S a mérhetetlen messzeségen át
Szemembe gyűjtöm össze egy szelíd
Távol csillag remegő sugarát.
 
Billió mérföldekről jött e fény,
Jött a jeges, fekete és kopár
Terek sötétjén lankadatlanul,
S ki tudja, mennyi ezredéve már.
 
Egy égi üzenet, mely végre most
Hozzám talált, s szememben célhoz ért,
S boldogan hal meg, amíg rácsukom
Fáradt pillám koporsófödelét.
 
Tanultam én, hogy általszűrve a
Tudósok finom kristályműszerén,
Bús földünkkel s bús testemmel rokon
Elemekről ád hírt az égi fény.
 
Magamba zárom, véremmé iszom,
És csöndben és tűnődve figyelem,
Mily ős bút zokog a vérnek a fény,
Földnek az ég, elemnek az elem?
 
Tán fáj a csillagoknak a magány,
A térbe szétszórt milljom árvaság?
S hogy össze nem találunk már soha
A jégen, éjen s messziségen át?
 
Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy,
Mint egymástól itt a földi szivek!
A Sziriusz van tőlem távolabb
Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?
 
Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem!
Ó, jaj, az út lélektől lélekig!
Küldözzük a szem csüggedt sugarát,
S köztünk a roppant, jeges űr lakik!
 
1923

[Baszkupapa]

Petőfi Sándor: T.M. kisasszonyhoz
(Térey Marihoz, Szendrey Júlis barátnőjéhez írta Petőfi ezt a verset)

Hogyan vagy, kedves jó leányka?
Alig hogy hallom híredet,
Pedig nagyon szeretném tudni,
vidám-e vagy bús életed?
 
Ha jól van dolgod, hadd örülnék,
Mert a boldogság úgy egész,
Sőt kétszerezve lesz azáltal,
Ha más is nyer belőle részt.
 
S ha bánatod van, hadd búsulnék
Veled, hadd venném át felét,
Másik felével a harcot csak
Könnyebben végigküzdenéd.
 
Elmondanád, mi bántja lelked,
Mi mérte rája a csapást?
S ha gyógyszert nem tudnék is adni,
Adhatnék tán vigasztalást.
 
Mint szeretném én, mint szeretném,
Ha el lehetne mondani:
Mily boldog vagyok, meddig mennek
Boldogságom határai!...
 
Sőt nincs is annak, nincs határa,
Úgy nyúlik által lelkemen,
Miként a föld felett az ég, mely
Jelen van, mindenütt jelen.
 
S e nagy kéjtengert, melynek minden
Cseppjében egy gyöngy, egy öröm
- Nem csak magam: másodmagammal -
Nemes szívednek köszönöm.
 
Tudd ezt, leányka, és ha sorsod
Nehéz: enyhíti e tudat;
Mert a boldogságnak testvére:
Boldoggá tenni másokat.

[Baszkupapa]

Juhász Gyula: Van életünkben..

Van életünkben egy nagy pillanat,
Mikor érezzük, mégis érdemes volt,
Ragyog a szemünk és ragyog a mennybolt
S mi elfelejtünk minden árnyakat.

Lehet, hogy minden káprázat csupán
S az ember egy bús életen keresztül
E pillanatot keresi, mely eltünt
S hiába néz az elillant után.

[Baszkupapa]

Kicsit "félve" teszem be ezt a verset. Van, aki szerint ez csúnya vers. Szerintem csúnya vers nincs. Lehet, hogy ez szomorú, de semmiképpen nem csúnya.
Szerintem.

Ady Endre: Halál a síneken

Fáradt karokkal és kesergőn
Hideg síneket szoritok
S várom alkonyban a halált
Bábel alatt, rőt, őszi erdőn.

Nem ölelek többé, elég volt.
Nem ölelt vissza, eldobott
Az Élet: én szerelmesem
S dért sírt reám mindig az égbolt.

Élet, Élet: utcák leánya,
Elfonnyadt árván a karom.
Vége. Síneket ölelek
S jön a halálgép muzsikálva.

Már szállnak rám a tüzes pernyék.
Dübörög Bábel szekere
S ifjultan reszket a karom,
Már ölelnék, újra ölelnék.

Élet, Élet. S jön rám-zúdultan
Magtalan álmok bús raja,
Jönnek a nagy vágy-keselyűk,
Jön, jön fekete szárnyú multam.

S megölellek még egyszer, Élet,
Utolsót lendül a karom
S úgy fonódik be görcsösen
Küllőibe a szent keréknek.

[Baszkupapa]

Márai Sándor: Füves könyv – Az emberi érzékenységről

“Csodálatos az is, mennyire érzékenyek az emberek. Mint egy rózsa. Mint egy kankalin. Oly végzetesen figyelnek minden szóra, mely hiúságukat sértheti, mint senki és semmi az élők világában. Egy hanglejtés is halálra tud sebezni egy embert, igen, már az is, ha éppen hallgatsz róla, mikor ő úgy várja, hogy dicsérjed, vagy helyeselj neki: örökké ellenségeddé változtat egy embert.
S ugyanezek az emberek, akik ilyen félelmesen finom hallással érzékelnek mindent, ami személyükre vonatkozik, akik egy kézszorítás bensőségén, egy telefonbeszélgetés hanglejtésén is átérzik a személyük felé villanó véleményt vagy igazságot, ezek a mimózánál gyöngédebb és érzékenyebb emberek gondtalanul követik a legotrombább aljasságokat, szemrebbenés nélkül kegyetlenkednek, közömbösen és néha jókedvűen is. Az emberi léleknek ezt a rugalmasságát nem érdemes bírálni; csak tudni kell erről. S nem lepődni meg semmin, soha.”

--

Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek

“A végén minden olyan egyszerű lesz – minden, ami volt és ami lehetett volna. Pornál és hamunál is kevesebb lesz minden, ami egykor tény volt. Amitől úgy égett szívünk, hogy azt hittük, nem lehet elviselni, belehalunk, vagy megölünk valakit… mindez kevesebb lesz, mint a por, melyet a temetők fölött kavar és sodor a szél.”

[Baszkupapa]

József Attila: Nagyon fáj

Kivül-belől
leselkedő halál elől
(mint lukba megriadt egérke)
amíg hevülsz,
az asszonyhoz ugy menekülsz,
hogy óvjon karja, öle, térde.

Nemcsak a lágy,
meleg öl csal, nemcsak a vágy,
de odataszit a muszáj is -

ezért ölel
minden, ami asszonyra lel,
mig el nem fehérül a száj is.

Kettős teher
s kettős kincs, hogy szeretni kell.
Ki szeret s párra nem találhat,

oly hontalan,
mint amilyen gyámoltalan
a szükségét végző vadállat.

Nincsen egyéb
menedékünk; a kés hegyét
bár  a_nyádnak szegezd, te bátor!

És lásd, akadt
nő, ki érti e szavakat,
de mégis ellökött magától.

Nincsen helyem
így, élők közt. Zúg a fejem,
gondom s fájdalmam kicifrázva;

mint a gyerek
kezében a csörgő csereg,
ha magára hagyottan rázza.

Mit kellene
tenni érte és ellene?
Nem szégyenlem, ha kitalálom,

hisz kitaszit
a világ így is olyat, akit
kábít a nap, rettent az álom.

A kultura
ugy hull le rólam, mint ruha
másról a boldog szerelemben -

de az hol áll,
hogy nézze, mint dobál halál
s még egyedül kelljen szenvednem?

A csecsemő
is szenvedi, ha szül a nő.
Páros kínt enyhíthet alázat.

De énnekem
pénzt hoz fájdalmas énekem
s hozzám szegődik a gyalázat.

Segítsetek!
Ti kisfiuk, a szemetek
pattanjon meg ott, ő ahol jár.

Ártatlanok,
csizmák alatt sikongjatok
és mondjátok neki: Nagyon fáj.

Ti hű ebek,
kerék alá kerüljetek
s ugassátok neki: Nagyon fáj.

Nők, terhetek
viselők, elvetéljetek
és sirjátok neki: Nagyon fáj.

Ép emberek,
bukjatok, összetörjetek
s motyogjátok neki: Nagyon fáj.

Ti férfiak,
egymást megtépve nő miatt,
ne hallgassátok el: Nagyon fáj.

Lovak, bikák,
kiket, hogy húzzatok igát,
herélnek, rijjátok: Nagyon fáj.

Néma halak,
horgot kapjatok jég alatt
és tátogjatok rá: Nagyon fáj.

Elevenek,
minden, mi kíntól megremeg,
égjen, hol laktok, kert, vadon táj -

s ágya körül,
üszkösen, ha elszenderül,
vakogjatok velem: Nagyon fáj.

Hallja, mig él.
Azt tagadta meg, amit ér.
Elvonta puszta kénye végett

kivül-belől
menekülő élő elől
a legutolsó menedéket.

1936. október-november